...ma megnéztem egy filmet, bőgtem egy sort úgy Bridges Jones-osan és elkezdtem írni egy blogot, naplót, ha úgy tetszik, elvégre azt minden hülye tud, akkor nekem miért ne menne. Az ember lánya ilyenkor nem gondolkodik, csak úgy kavarognak a csinos kis buksijában az agyafúrt gondolatok, amik aztán néha egymásnak ütköznek, vagy egymásba gabalyodnak és valami még nagyobb eget verő baromság születik :D A kék éjszakai jelzőfényt követve hirtelen olyan maxi bölcsnek éreztem magam, hogy ezt meg kell osztanom veletek ;)
Annyi definíciót olvastam már a szingliségre, hogy elképesztő, de szerintem mind szinglik vagyunk a magunk módján, amíg el nem vagyunk hajlandók magunkat kötelezni. Legyen az bármilyen hepi kapcsolat és puha rózsaszín felhő, a felhők mögül is ki-ki kacsint a napocska, az meg már csak gyenge részlet kérdés, hogy kinek a keze lóg a bilibe és kinek a lába meg kifele.
A mi generációnk lenne csak ilyen "céltalan", a "véget" halogató? Nem hiszem. Ahogy melegek, úgy szinglik is voltak mindig, csak akkor agglegénynek, vagy vénkisasszonynak hívták őket. Az egyik szoknyapecér volt, a másik meg bányarém, sok macskával, egy dologban voltak ők csak egyformák, szerettek halogatni, mint Pató Pál úr... Még ha a saját előnyeikkel és hátrányaikkal tisztában is voltak, mindig volt/van mire várni. Várunk arra, hogy majd jó idő lesz, hogy majd jobban fogunk kinézni, hogy majd elmegyünk fodrászhoz, fogászhoz, veszünk szép ruhát, majd a következő jobb lesz, majd ha vége a sulinak, majd ha meg lesz a jogsim, majd ha kész a lakás, aztán már csak a sípszót halljuk, ahogy a vonat az életünkkel szépen tovaszáll. Ott állunk a szép kis, gondosan összegyűjtögetett szemétkupacunk tetején zörgő kézzel és egy fehér zsepivel integethetünk neki...
DE ne szaladjuk ennyire előre drágáim, még annyi kaland és utazás vár ránk addig, amit mind, szépen sorjában meg kell éljünk, hogy találkozhassunk, ütközhessünk, kuszálódhassuk és elmehessünk egymás mellett újra és újra emberekkel akiket elénk vet a nagy varázsló a kalapjából. ;)
Példának okáért így vagyok én a "madarakkal" azok csak jönnek, mennek. Most épp abban a stádiumban vagyunk, hogy kegyesen hülyét csináltam magamból, hogy újabb pár évre megtalálhassa az aktuális istenkirálylány nagy őt. Hogy dikert-e? Na ná, hát majd nem, vagy ha nem akkor be is vallanám?...na persze. Valójában félig meddig szorult némi igazság a sorok közé, de ehhez messzebb kell ugranunk térben és időben, hogy teljes valójában láthassuk ezt a szánalmas.hu kirakóst.
Úgy 18 vagyok, hozzávetőlegesen -szent ég, de régen volt, hogy "de öreg" lennék?..nem, az nem vagyok- plusz néhány hónap, mert ez már ősszel volt, én meg nyári gyerek vagyok. Egy házibuliban ütköztek a gondolataink és majdnem az ökleink is, ha emlékezetem nem csal, sok ismeretlen gyűlt ott össze hirtelen, akik aztán amilyen zajosan érkeztek, olyan csendesen morzsolódtak le a futószalagról. Két ágyon ugráltunk és felkentük egymást a falra, beestünk az ágy mellé, felrántottuk egymás alsóját, mint a rossz a gyerekek -höhö..akkor még nem tudtam, hogy lefele rángatni sokkal izgibb-.
folyt.köv.. álmos lettem közben, vagy meguntam írni saját magam?...melyik a nagyobb ciki? :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése